A koncert

2018. április 26., TESCO Hipermarket, Győr, Cipő részleg

Csörög a telefon – Lili az, izgatott.

• Anya, ne sikíts! Lesz BTS európai turné.

Nagy erőfeszítések árán, csak kicsit sikítok, de sikítok. A Tesco közepén. A boldogság, amit éreztem, és a félelem, ami azonnal belém költözött, hogy mi van, ha nem kapunk jegyet, határtalan volt bennem.

Otthon aztán mindent részletesen megbeszéltünk, és attól a pillanattól kezdve semmi más nem járt a fejemben, csak a lehetőség, hogy láthatjuk őket élőben.

A jegyvásárlás időpontja: június 1., péntek helyi idő szerint reggel 9 óra.

Mikor közre adták az időpontot, Andi barátnőmmel - akivel 3 éve az Infinite koncerten voltunk Varsóban – megbeszéltük, hogy együtt fogunk rárontani a rendszerre, és amelyikünknek sikerül, az veszi a 4 db jegyet. Amíg vártuk a napot, biztos ami biztos, foglaltunk Berlinben szállást. Idő közben megbeszéltük a családdal, hogy ha lesz jegy, akkor mindannyian megyünk. Mi a koncertre, apa meg várost nézni. VIP jegyet akartunk, ami nem volt olcsó, de apa azt mondta, hogy finanszírozza nekünk.

2018. június 1., péntek, reggel 9 óra

Mivel mindenki tudta rólam, hogy mekkora rajongó vagyok, és nagyon szeretnék eljutni a koncertre, együtt számoltuk a perceket 9 óráig, amikor már totális készenlétben álltunk két számítógépen is a jegyvásárlásra.

9:00 – sikerült kiválasztanom 4 db jegyet, és beállított az oldal egy sorba. Sejtelmem nem volt, hogy ez mit jelent, de megpróbáltam kivárni, hogy nem frissítek, nem csinálok semmit. Nem sokáig kellett várnom, amíg a kék kör kiteljesedett, és azonnal kiírta, hogy nincs elérhető jegy. Nem részletezem, de 9 perccel azután, hogy Európában megkezdődött a jegyvásárlás, mindenhonnan az az információ jött vissza, hogy elfogytak a jegyek. A 7 koncertből 5-re lehetett akkor jegyet venni (Berlin, Párizs, Amszterdam), ami a legkisebb stadion kapacitásával nézve is 85 ezer db jegyet jelentett, de percek alatt elfogyott. Mivel Londonban is 9 órakor kezdődött a vásárlás, de az nálunk 10 óra volt, természetesen nem adtuk fel, és ott is próbálkoztunk, de ott már sorba se tett, azonnal kidobott a rendszer azzal, hogy a jegyek elfogytak.

Nem tudom elmondani azt az elkeseredést, amit akkor éreztem. Igen, természetesen elsírtam magam, mert elúszni látszott az álmom beteljesülése. Mivel folyamatosan érkeztek a magyar BTS fanoldalakra, hogy még este is tudtak jegyet venni, nem adtam fel, és napokon keresztül random frissítgettem az oldalt, de semmi.

Andi eközben már egy magyar nő által megvett VIP jegyre licitált, 500 eurónál azonban kiszállt, mikor meghallotta, hogy valaki más 600 eurót adna érte, és végül 700 euróért kelt el.

Véletlenek azonban nincsenek.

Még május 31-én írt nekem egy lány, egy kérdést tett fel a jegyvásárlással kapcsolatban, amire válaszoltam. Azt követően nagyon sokat beszélgettünk, tudtam, hogy ők sem kaptak jegyet elsején, és vadásznak a jegyekre. Aztán június 11-én írt, hogy sikerült nekik egy kedves anyukától egy db VIP jegyet venni, amit elcseréltek két ülőhelyre, úgyhogy teljes a siker és boldogság van. A VIP jegyet hogy, hogy nem, véletlen pont 700 euróért vették meg.

Én ugyan rettentően elítélem az ilyet, de első sorban örültem, hogy nekik sikerült.

Aztán barátnőm egyik nap azzal hívott fel, hogy van még esély, mert állítólag az utalásra vett, de ki nem fizetett jegyeket egy bizonyos időpontban vissza fogják tenni a rendszerbe, de a bizonyos időpontot nem mondták meg, csak nagyjából sejteni lehetett, hogy 15-én, pénteken lesz az a nap.

2018. június 15., péntek Munka közben, egy random időpont, valamikor reggel

Ticketmaster oldal, BTS koncert, Berlin, 2018. október 17., 19 óra

1 db VIP csomag a kosárban

Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii? Csak kattintgattam, mint egy őrült, és azonnal 1 db jegyre mentem, mert esélytelennek láttam többet venni, mint ahogy június 1-jén, amikor 4 db-ot akartam venni, az is esélytelen volt.

És hirtelen volt egy db VIP jegyem.

(A VIP jegyben pedig benne volt a lehetőség, hogy megnézhetem a fiúkat a koncert előtt egy minikoncerten, ugyanis a Soundcheck-re, vagyis a Hangpróbára is hivatalosak vagyunk, és 2 órával előbb engednek be minket, mint a nagyközönséget.)

Abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy mi történt.

Nevettem. Sírtam. Aztán tanácstalan voltam és kétségbeesett. Egyedül nekem van jegyem. Se a lányoknak, se Andinak nincs jegye. Andi felnőtt, ő megérti, de hogy mondom el a lányoknak?

Tudtam, hogy suliban vannak, és nincs náluk a telefon, de megírtam nekik, hogy mi történt. Aztán mikor hazaértek, azonnal felhívtak, hogy mégis mi történt, és hogyan, és mikor és miért?

Elmondtam, hogy hogyan lett a jegy, és hogy csak nekem van jegyem, mivel ők 16 éven aluliak, és nem mehetnek be egyedül. Mindegyik azonnal azt mondta, hogy ennek a jegynek az enyémnek kell lenni, mert én sokkal régebb óta szeretem, mint ők, és megérdemlem. Na, akkor meg azért bőgtem, hogy ennyire felnőtt a két lányom, hiába nincsenek 16 évesek, mégis sokkal érettebbek tudnak lenni, mint ahogy azt gondoltam. Ettől függetlenül egyszerre megélni a hatalmas magasságokat és a hatalmas mélységeket érzelmileg még számomra is furcsa volt. Az érzés, amikor boldog vagy, de mindig van benne egy kis keserűség is, elmondhatatlan. Egy részt amiatt, hogy egy jegy van, másrészt amiatt, hogy tudtam, ez iszonyatosan sok pénz, én soha nem tudtam volna megengedni magamnak ezt, ha nincs a férjem, aki mindig, minden hülyeségemet támogatott ésszerű kereteken belül, de ez már nem tűnt ésszerűnek. Ezekkel a vegyes érzésekkel indultam neki a közel négy hónapos várakozásnak.

2018. június 15 - 2018. október 15.

A jegyvásárlás utáni napokban aztán Andival megbeszéltük, hogy lesz, ami lesz, megvesszük a buszjegyet is, és ő is talált egy oldalt, ahol ugyan sokkal drágábban, de még volt jegy.

• Ezt még mindenképp el akartam mondani, hogy ebben az egész jegyvásárlási mizériában a legnagyobb őrültség az, hogy a jegyek legnagyobb részét jegyüzérek vették meg, nem is rajongók. Mindenféle programokkal happolták el a jegyeket a rajongók orra elől, és aztán nem sokkal később feltették mindenféle oldalakra jó magas árakon.

Hivatalosan több kategória volt: 60, 90, 120, 150, 180, 250 eurós jegyek voltak, amik költségekkel együtt így néztek ki: VIP 291,65 (250) | P1 211,15 (180) | P2 176,65 (150) | P3 142,15 (120) | P4 107,65 (90) | P5 73,15 (60)

Nos, ezeket a jegyeket percekkel a hivatalos jegyeladás után már sok száz euróval drágábban árulták más oldalak.

A legszomorúbb az volt, hogy a hivatalos jegyárusító oldalak is hirdették a jegyüzérek honlapjait.

Szóval Andi barátnőm pár nappal a sikeres jegyvásárlásom után úgy döntött, hogy egy ilyen oldalon szerencsét próbál, és bizony 600 eurója bánta, de befizetett egy normál áron 150-180 eurós jegyre. Vártuk, vártuk a jegyet, ami nem érkezett meg. Természetesen Andi előzetesen utána nézett az oldalnak, ami már állítólag több, mint 10 éve megbízhatóan üzemel és ebben bízva adta le a rendelést, de mint kiderült, volt egy apró betűs rész is, miszerint az oldal nem közvetlen, már a birtokában lévő jegyeket árusít, hanem a befizetés és a koncert kezdeti időpontja között megpróbál szert tenni a szükséges jegyekre és valamikor a koncert előtti napokban postázza azt.

Na, hát ilyenről sem hallottunk még, úgyhogy többször is rákérdezett Andi a cégnél, hogy akkor lesz-e jegy, vagy nem?

Nem éppen megnyugtató válasz az, amikor közlik veled, hogy még nem fordult elő, hogy ne tudtak volna valakinek jegyet adni, de a BTS koncert túlzott népszerűsége miatt nehezebb beszerezni a szükséges mennyiségű jegyet, így várjon türelemmel.

Nesze semmi, fogd meg jól.

Időközben, akik megvették a 700 eurós VIP jegyet (velük továbbra is tartottam a kapcsolatot), kiderült, hogy befizettek egy buszos társaságnak az útra, amely úgy hirdette magát, hogy a koncert napjára leszállítja az utasokat, és azonnal a koncert után jön is vissza, vagyis nem kell szállást foglalni. Ezt a hivatalos BTS rajongói oldal egyik hirdetésén találták, és nagyjából 100 ezer Ft volt a négy fő részére az oda-vissza buszjegy.

Pár nappal később azonban azt olvastam erről a cégről, hogy nem éppen megbízható, és nagy valószínűséggel a szervező hölgy sokak pénzével meglépett, mert nem lehet elérni, hivatalos visszaigazolást, buszjegyet senkinek nem küldött, de aki tudott is vele beszélni, azt is arrogánsan elküldte melegebb éghajlatra.

Szóltam is a leányzónak erről, amitől persze beparázott az egész család, de elkezdtek ők is telefonálgatni, írogatni, és kiderült, hogy nagy valószínűséggel a busz valóban nem fog elindulni, de a pénzük már odalett. Hivatalos lépéseket kell tenni az ügyben, de a pénz elúszni látszik, az út viszont így újra kérdéses lett.

Segítettem végül ugyanarra a buszra jegyet venni, amivel mi is mentünk, és tőlünk kb. 300 méterre szállást találni, ami a Mercedes Arénától is kb. olyan távolságra van.

Úgyhogy minden sínen volt, már csak várni kellett az időpontra, na és Andi jegyére.

Eljött október 8-a, amikor kaptuk a híreket, hogy a BTS megérkezett Londonba. Már az az érzés, hogy egy kontinensen vagyunk, örömmel töltött el, pedig hol volt még az időpont, amikor egy levegőt szívok velük?

Október 9-én este, a koncert kezdés előtt nem sokkal jött az első rossz hír. Jungkook megsérült. Minden létező fórumon, ahol a rajongók tudomást szerezhettek róla, hivatalos források kitették, hogy Jungkook a londoni Soundcheck után edzés közben megütötte a sarkát, és részt vesz ugyan a koncerten, de végig ülni fog, és nem táncolhat. A hír letaglózott. Mind a hét fiút nagyon szeretem, de Jungkook a legkedvesebb a szívemnek, ráadásul őt ismerem a leginkább, tudom, hogyha nem lenne komoly a sérülés, ő mindenképp táncolna, hiszen az egyik frontember a csapatban. Main vocal-ként, és a dance line tagjaként hatalmas szerepe van, ráadásul a maximalistánál is maximalistább. Tudtam, hogy ő ezt nagyon nehezen fogja megélni, és amikor érkeztek az első képek és videók arról, hogy sírt a koncerten, kétségem sem maradt afelől, hogy magát okolja. Október 17-ig volt 3 koncertjük, ami a turné miatt volt lekötve, kettő Londonban és egy Amsterdamban, és volt még egy rendkívüli fellépésük Párizsban 14-én vasárnap, amire a koreai elnök kérte fel őket, aki épp ott tartózkodott a korea-francia barátság jegyében tartott konferencián. A menedzsment elvállalta a koncertet, bár az amerikai turné után tudva levő volt, hogy már nagyon fáradtak lehetnek. Így nem is nagyon tudtak Berlin előtt pihenni.

Andi jegye végül október 11-én érkezett meg gyorspostával. Prémium jegy volt a borítékban, ami jelen állás szerint a legdrágább kategóriájú jegy volt, párnázott székekkel ellátott, elszeparált páholyban, bárpulttal. Na bumm. Nem mondom, hogy irigy voltam, de örültem neki, hogy nem szúrták ki a szemét egy 70 eurós jeggyel a 600 eurójáért, úgyhogy végre megnyugodhattunk.

Apácska az utolsó héten lázas szervezésbe/tervezésbe kezdett az utat illetően. Minden leszállás-felszállás időpontja, útvonala meg volt tervezve, ahogy a látnivalók, nevezetességek, amik még belefértek abba az egy napba, ami városnézésre maradt.

 2018. október 15., hétfő

A napot munkával kezdtük, csajok suliba mentek. A megszokott hétfő reggel volt mindannyiunknak, azzal az apró különbséggel, hogy tudtuk, este utazunk Berlinbe. Felfoghatatlan volt még abban a pillanatban.

Nem tudom, hogy izgultam-e, valahogy összefolytak a percek, az órák, de végül kijutottunk a buszmegállóba, sőt, a buszra is sikeresen feljutottunk, ülőhelyünk is volt, egymás mellé tudtunk ülni, mert a család, akiknek segítettem, Budapesttől foglalták nekünk a helyet.

Mivel éjszaka utaztunk, a legfőbb feladat az volt, hogy valamennyit tudjunk pihenni, mert másnap elég húzós nap várt ránk.

2018. október 16., kedd

Apa reggelre kicsit rosszul lett, de szerencsére kibírta az utat, úgyhogy mikor leszálltunk a buszról Berlinben a Schönefeld repülőtéren, már csak a szálláshoz vezető utat kellett megtalálni. Mivel apa tényleg pöpec módon megtervezett mindent, teljesen úgy tűnt, hogy ő ott élte le a fél életét, mert mindig tudta merre kell fordulni, hova kell felszállni, hol kell leszállni és hova kell menni. Mivel én szörnyen tájékozódok, pontosabban sehogy (még a győri Árkádban is el tudok tévedni), engem lenyűgöz mindig apa precízsége, és hát ezért nem is szeretek nélküle menni bárhova is.

A szállásunk egyszerű volt, olyan „keletnémetes”, ráadásul a szobát csak 3 után foglalhattuk el, úgyhogy mikor odaértünk azonnal belecsaptunk a lecsóba és lementünk a Mercedes-Benz Arénához, ahol aznap este volt az első koncert.

Az igazat megvallva, mivel tudtam, hogy egyedül kell boldogulnom a VIP jegyemmel, tisztában akartam lenni azzal, hogy hova kell mennem, hol kell átvenni a jegyet, hol kell sorba állni és hasonló nyalánkságok.

Ekkor még csak reggel 9 óra volt körülbelül, vagy még annyi sem.

Mikor megláttuk az Arénát, akkor már olyan állapotban voltunk, hogy mindegy mi történik, csak menjünk oda, minél közelebb, mert érezni akartuk a hely és az ARMYk erejét, hangulatát.

Rengetegen álltak sorban már akkor is. Egy hatalmas, zárt ajtajú, fehér sátor előtt, terelőkordonok között több száz ARMY sorakozott szépen, nyugodtan.

Nagyjából sejtettem, hogy melyik irányba kell elindulnom, de azért némi útbaigazítás után megtaláltuk a VIP bejáratot, és a sort.

Egy darabig még tébláboltunk ott, de aztán elindultunk visszafelé, mert apa kicsit lemaradt a lányokkal. Apáék mellett állt két konténer bódé, amire ki volt írva, hogy „Fizetés csak készpénzzel”. Legalábbis ezt a feliratot vettem észre. Két lány állt a konténer kis ablakánál, és valami szöget ütött a fejembe. Megkérdeztem tőlük, hogy itt jegyet lehet venni? Azt a választ kaptam, hogy „Talán”.

Aztán a következő pillanatban a lány már a jegyét szorongatva, sírva hívta az anyukáját, de a sírástól nem nagyon tudott megszólalni sem.

Gondolkodás nélkül odaálltam az ablakhoz, és megkérdeztem, hogy van-e még jegy. Azt mondták igen. Megkérdeztem mennyi. 211,13 Euro. Apára néztem, de szívta a fogát. A lányokra néztem, ők pedig már könyörögve csimpaszkodtak az apjukba.

Apa bólintott, én meg kértem 3 jegyet. Kérdeztük, hogy KP vagy kártya. Azt mondták a kártya jobb lenne. Fizettünk és a kezünkben volt 3 jegy. Aztán apa feltette a kardinális kérdést: Mikorra szól?

Meg se kérdeztük, meg se néztük, akkor szembesültünk vele, hogy aznapra kértük a jegyeket. Elég szerencsétlen pofát vághattam, mert azonnal leesett a srácnak, hogy nem ezt szerettem volna, és már mondta is, hogy nem probléma, kicseréli másnapra.

Úgyhogy egy pillanat múlva a kezünkben volt a 3 db I. kategóriás jegy, ami az Aréna kellős közepére, a 201-es szektor 9. sorának 9-10-11-es székére szólt.

Mondanom sem kell, hogy nálunk is volt sírás. Már amikor nekem meglett a jegyem, a lányok - de leginkább Lili - abban reménykedtek, hogy fogunk még kapni jegyet valamilyen módon. És ez az álom egy csapásra megvalósult. Olyannyira nem számítottunk rá, hogy nem is nagyon tudtunk mit kezdeni a dologgal. Boldogok voltunk. Ez a legegyszerűbb és legkifejezőbb szó ebben a helyzetben.

A mi boldogságunk azonban másnak egy kis fájdalom volt, mert most azok, akik iszonyú drágán vették a jegyüket gátlástalan emberektől, kénytelenek voltak szembesülni vele, hogy talán egyszerűbben, és sokkal olcsóbban is jegyhez juthattak volna. Mi a 3 db jegyet kevesebbért vettük, mint ők az egyet. Őszintén örültek a mi örömünknek, de egy kis önmarcangolás is keveredett az örömükbe, bár lássuk be, jegy nélkül utazni ekkora távolságra nagyobb rizikó, mint megvenni egy jegyet drágábban, ami már biztosan az övék.

Megértettem a dilemmájukat, de az örömünket ettől még abszolút megéltük.

A sikeres jegyvásárlás után már nem nagyon érdekelt semmi, elmentem volna akár a város túlsó végébe is, a lényeg már ott lapult a táskámban.

Így aztán fogtuk magunkat és városnéző túrára indultunk.

Erről már néhány kép napvilágot látott, így nem részletezem az útvonalat. 3 körül visszaértünk a szállásra, aztán elfoglaltuk a szobánkat, és pihentünk. Este Lili vissza szeretett volna menni az Arénához a koncert kezdetére, mert kíváncsiak voltunk, hogy mennyire hallatszik ki bármi is.

A keddi koncert este 8 órakor kezdődött, így átsétáltunk. Javában ment a buli kint is, bent is. Egy házaspár épp a telefonját nézte, és mikor megláttam, hogy valószínűleg élő közvetítést néznek, azonnal csatlakoztunk hozzájuk. Egyáltalán nem vették zokon, és elmondták, hogy a lányuk épp bent van, és próbál közvetíteni. Ők csak nézték, mi meg akárhányszor megláttunk valakit, ujjongtunk. Ők ezen csak mosolyogtak, de minden további nélkül odatartották a telefont, hogy jobban lássunk. Persze szóba elegyedtünk, és elmesélték, hogy amíg a lányuk meg nem vette a koncertjegyet, fogalmuk sem volt, mi vagy ki az a BTS. Igazából most sincsenek teljesen tisztában vele, de mivel a lányuk annyira szereti, hát eljöttek vele a koncertre. Németország másik végéből utaztak Berlinbe. Rácsodálkoztak, hogy tőlünk mindenki bemegy a koncertre, és hogy az egész család ARMY. Erre a szóra aztán bólogatni kezdtek, mondták, hogy ezt is ma tanulták meg, hogy a BTS rajongói az ARMY nevet viselik. Aztán a közvetítés egy idő után abbamaradt, úgyhogy elköszöntünk, és továbbmentünk.

Az Aréna oldalánál egy üvegajtónál tömörült pár Army, akik az ajtóra tapasztott füllel hallgatóztak. Az egész Arénánál az az egyetlen pont volt, ahonnan valamicskét hallani lehetett a koncertből. Szegényeknek nem volt jegyük, és nem volt más lehetőségük, mint ott csendben álldogálni.

Akkor fogtam fel először, hogy a fiúk ott vannak bent, pár méterre tőlünk, és a hangok, amik kiszűrődnek, azok ők, élőben. Mivel nekünk volt jegyünk a másnapi koncertre, otthagytuk őket, és visszamentünk a bejárathoz, ahol egy óriási poszternél álltak sorban, hogy legalább így fotózkodhassanak a fiúkkal. Mi is beálltunk a sorba, mind a négyen.

Ahogy ott beszélgettünk, az előttünk állók egyszer csak érdeklődni kezdtek irántunk. Látták a táskámat, amin természetesen a BTS és az ARMY felirat díszeleg néhány Jungkook és BTS kitűzővel megspékelve. Minden kertelés nélkül kérdezték meg, hogy én vagyok-e négyünk közül a rajongó? Mondtam, hogy nem, mi egy ARMY család vagyunk, mindegyikünk rajongó.

Na, ezen aztán elcsodálkoztak, és kikérdeztek minket töviről hegyire, hogy ki mikor miért és merre, és különben is. Persze „karrierem” során nem először kapom meg a „Bárcsak az én anyukám is ilyen lenne” kezdetű mondatot K-pop rajongó fiataloktól, de ezek a lányok már mind 20 év körüliek voltak, kvázi nagykorúak (legalábbis nálunk), ráadásul Kazahsztánból és Oroszországból érkeztek, Németországban tanulnak, tehát nem kellene, hogy annyira számítson nekik a családjuk vagy az anyukájuk véleménye, de mégis. Az én gyerekeim ebbe nevelkedtek bele, hiszen ide s tova 10. éve vagyok K-pop rajongó, ezért nálunk törvényszerű volt, hogy előbb utóbb megfertőzöm őket, de nekünk ez a természetes, és én igazából a másik oldalt, amikor a gyerek elkezdi, de a szülő nem fogadja el, na, azt nem ismerem.

Jó sokáig álltunk sorban, így több közös pont is kiderült a lányokkal, úgyhogy mire a sor végére értünk, nagyon jóban lettünk. Közös fotók is készültek a falnál, Instagram címet cseréltünk, és azóta is kontaktban vagyunk.

A fényképek elkészítése után visszamentünk a főbejárathoz, ahol közben egy nagyobb tömeg gyűlt össze. Önjelölt táncosok álltak a kör közepén, és a telefonról, bluetooth hangszóróval játszott zenékre táncoltak. Kint is buli, bent is buli. Talán fél 11 lehetett, amikor valaki szólt, hogy bent lassan vége lesz a koncertnek, úgyhogy gyorsan hazafelé vettük az irányt, hogy ha a tömeg kiözönlik az Arénából, lehetőleg ne legyünk útban.

Az éjszakánk nyugodt volt annak ellenére, hogy a szállásfoglalás után olvastuk, hogy épp a bulinegyed kellős közepére sikerült szállást foglalni.

Talán még hallottam, ahogy pár Army hazatért a koncertről és izgatottan beszéltek a folyosón, de a fárasztó nap után hamar mély álomba szenderültem.

2018. október 17., szerda délelőtt 11 óra, Mercedes-Aréna

Hát itt vagyunk megint…

A reggeli készülődés után különváltunk apától, aki még várost nézett kora délutánig, és lementünk az Arénához, mert több elintézni valónk volt a koncert előtt.

1. a VIP jegyet át kellett venni
2. az egyik család, akivel mentünk, a VIP jegyét el akarta cserélni 2 db ülőhelyre, mivel a két lány együtt akart bemenni a koncertre, de eredetileg az egyiküknek VIP a másikuknak álló jegye volt.
3. ha van rá mód, az LG Studiót is meg szerettük volna nézni

Az első meglepetés az Arénánál az volt, hogy az Aréna előtti részt felbontották, mindenhol építési terület volt, munkások dolgoztak. Előző nap ebből semmi nem látszott, de idő közben kitelepültek és mindent kordonokkal elzártak, kerülgetni kellett, hogy eljussunk a VIP részleghez.

Nos, bár előzetesen levélben megkérdeztem, és azt mondták, hogy a VIP jegyeseknek nem kell sorszám, mikor odamentünk, mégiscsak sorba kellett állni, és sorszámot is kaptunk. A sor elég gyorsan ment, úgyhogy hamar a nyakamba akaszthattam a VIP kártyát és a kezembe foghattam a jegyemet. (Fantasztikus érzés volt, nagyot dobbant a szívem) A 205-ös sorszámot kaptam, ami a 17 ezres stadion tükrében nem tűnt túl magas számnak, de aztán kiderült, hogy a jobb és baloldalon is kb. 300-300 VIP jegyet adtak el, így lényegében a sor 3. harmadának elejére kerültem.

A napi program második pontja, a jegycsere kissé akadozva indult. A fiú, akivel találkozni kellett volna 11-kor, nem volt sehol. Már a másik család képviselője is majdnem sorra került a sorszám és jegyosztásnál, mikor aztán mégis felbukkant egy jóképű ázsiai fiú a helyes ázsiai barátnőjével, és a kezükben volt a két darab jegy.

Megpróbáltuk ellenőriztetni a jegy eredetiségét, de sajnos azt nem tudták megmondani, csak annyit, hogy eredetinek tűnik. Összehasonlítottuk a többi, biztosan eredeti jegyünkkel, és úgy döntöttünk, hogy megbízunk egymásban, és a csere megtörtént. Volt öröm, sírás-rívás mindkét oldalon. Mivel közben maradt egy álló jegy, azt eredeti áron a család továbbadta egy magyar rajongónak, akinek nem volt jegye. (Becsületére legyen mondva, a jegyeken jó drágán túladó anyuka segített ebben végül, bár ez is csak abban erősített meg, hogy ezt nem először csinálta végig, mert olyan gyorsan akasztott le egy vevőt, hogy csak na. Ott a helyszínen lévő, jegy nélküli rajongók elég bizalmatlanok voltak, vagy éppen nem egyedül akartak bemenni, ezért kellett némi segítség az eladáshoz.)

A jegymizéria után aztán megkerestük az LG Stúdiót, ahova rövid sorban állás után be is jutottunk. Az átvizsgálás itt is szigorú volt, sőt, majdnem szigorúbb, mint a koncerten. Táska átvizsgálás, fémkeresőn átsétálás, stb.

Bent aztán kissé meglepődtünk, mert sokkal hosszabb sor állt, mint kint, viszont nekem már egy óra múlva bent kellett lennem az Arénában így némi várakozás után kiálltunk a sorból (lányaim legnagyobb bánatára).

Ezután a kis kitérő után visszakísértem a lányaimat és a barátnőmet a szállásra, és egyedül indultam útnak a nagy kaland első felvonására. Apácska még várost nézett, úgyhogy a csajok lelkére kötöttem, hogy a jegyeket nehogy otthon hagyják, és már némi izgalommal a gyomromban elindultam.

 2018. október 17., szerda délután 1 óra, Mercedes-Aréna

 Újabb sorban állás. Szeretek sorban állni. Szeretek ARMY sorban állni. Szeretem a várakozást. Szeretem az izgalmat.

Ahogy a sorokat írom, elindul a szívem körül az ismerős, szorító érzés, fel a torkomig. Csak attól, hogy gondoltam rá, máris átélem ugyanazt az érzést. Ami elmondhatatlan, leírhatatlan, amit át kell élni.

Mellettem lányok, fiúk, kisfiú az anyukájával (fiatalabb volt, mint a lányaim). Mindenki türelmes. Néha felharsan egy-egy kiáltás, hogy Back! Go back! Menjünk hátrébb, mert egyes sorba kell rendeződni a sorszámunk alapján.

Aztán elindul egy-egy biztonsági őr, és mindenkinek kiosztanak egy kicsi gyorszáras műanyag zacskót, amibe a telefont kell beletenni.

Akinél van inni-enni való, azokat a kitett zsákokba lehet beletenni, minden oszlopra tesznek egy-egy zsákot.

Ekkor már mindenki szóba elegyedett a körülötte állókkal. Mellettem egy kínai lány állt, aki a szüleivel együtt Svájcban él, két testvére van, de csak ő szereti a K-pop-ot, a BTS-t. A családja őt sem nagyon érti meg, de nem is bántják emiatt a rajongás miatt.

Itt is kapom a kíváncsi, érdeklődő, majd az elismerő tekinteteket. Beszélgetünk, és ahogy eljön a 3 óra, egyre izgatottabbak vagyunk, mivel 3 órára hirdették meg a Soundcheck-et, de nem történik semmi.

Negyed négy körül aztán mozgolódás támad elöl, és nagyjából százasával engedik be az embereket. Mivel én a 205-ös sorszámot kaptam, engem még a második turnussal behívtak. Egy előtérbe jutunk a jegyvizsgálat, a táskák átnézése és a fémdetektoron történő átjutást követően, ahol mindenki kapott egy lila bannert, amire rá volt írva egy üzenet a fiúknak és az, hogy amikor ki van írva a kivetítőre, hogy ARMY TIME, akkor kell feltartani. A szöveg így hangzott: „A BTS virága kivirágzott az ARMYk szívében”. Ott egy biztonsági őr tökéletes angolsággal elmondja, hogy a mai jelmondatunk: Don’t run! Ne fuss! Elmondjuk utána kiabálva háromszor a jelmondatot. Aztán elmondja, hogy mik a szabályok, hogyha kinyílik az ajtó, őt fogjuk követni, és szépen lassan sétálva elkísér minket a helyünkre.

Kinyílt az ajtó, és ettől a ponttól kezdve úgy érzem, hogy csak álmodtam az egészet.

Mindenki kereste a legjobb helyet a VIP szektorban, és persze mindenki a fiúkhoz szeretett volna minél közelebb kerülni, én azonban úgy gondoltam, hogy nem közvetlen a színpad mellől, hanem kicsit távolabbról jobban fogok látni, mivel mindössze 154 cm magas vagyok. Körülöttem mindenki legalább 160 cm magas volt, de volt egy lány, aki a 2 métert súrolta, esélytelennek láttam, hogy a színpad mellől bármit is lássak, úgyhogy szépen hátrébb húzódtam. Nem mászott senki a nyakamba, nem nyomtak össze, tökéletes volt minden.

A színpad mellett állók aztán lassan kántálni kezdték a fiúk neveit:

KIM NAMJOON

KIN SEOKJIN

MIN YOONGI

JUNG HOSEOK

PARK JIMIN

KIM TAEHYUNG

JEON JUNGKOOK

BTS

Egymás után többször kiabáltuk el a jól ismert neveket. Az idegeink pattanásig feszültek, mindenki tanácstalanul, izgatottan nézett a másikra. Próbáltuk egy-egy pillantással támogatni egymást, hogy minden rendben lesz. Aztán semmi sem lett rendben.

Abban a pillanatban, ahogy ez a hét fiú utcai ruhában, színpadi smink nélkül megjelent a színpadon, hanyagul oldalról besétálva, legtöbbünknél eltörött a mécses. Nálam legalábbis mindenképp. Az volt az érdekes, hogy bár mindenki sikított, a zene, a fiúk jelenléte úgy hatott, mintha egyébként néma csend lenne körülöttünk, csak ők lennének és a zene és az éneklésük.

Igazából nem is emlékszem miket adtak elő. Az elejétől a végéig sírtam. Néztem Jungkookot, aki ott sétált a színpadon, tőlem nagyjából 7-8 lépésnyire. Megnyugodtam. Egészségesnek tűnt. Fáradtnak, de egészségesnek. Érdekes, hogy elejétől a végéig nem koncentráltam semmi másra, csak rájuk, mégsem maradt meg bennem semmi az előadott dalokból, csak és kizárólag az, hogy hogy néztek ki, és hogy milyen természetességgel kommunikálnak a rajongókkal a színpadról, és hogy mennyire nagyon szépek és profik. Csak az, hogy élőben énekelnek, hogy minden szuszogást hallani a mikrofonban és hogy más a hangjuk élőben. Próbáltam okoskodni, hogy ez mitől lehet. Annyi koncertfelvételt láttam, hallottam már, olyat is, amit rajongók vettek fel telefonnal, de mégis más volt így hallani őket. Sokkal szebb volt a hangjuk így, sokkal természetesebb, sokkal lágyabb, sokkal éteribb. Emberi és mégis tökéletes. Nem tudom máshogy leírni.

Aztán ahogy elkezdődött, úgy lett vége. Egyik pillanatról a másikra. Miután kimentek, és mindenki felocsúdott a sokkból, csak néztünk egymás könnyes szemébe, és próbáltuk magunkba szívni az élmény morzsáit. Nehéz volt. Annyira valószerűtlen volt az egész. Ott voltak. Láttuk őket. Teljes életnagyságban. Olyan közel voltak, hogy pár lépés, és elérhettük volna őket.

Az álomból viszont fel kellett ébredni. Mikor ők kimentek, nekünk egy újabb várakozás kezdődött. A koncert 7 órakor kezdődött, a próbának 4 előtt lett vége, és 4 órakor már kezdték beengedni a többi ARMYt is.

Miközben a többiek szépen rendezetten bejöttek a küzdőtérre és az ülőhelyekre, néhány Mercedes staff járt-kelt közöttünk, és vizet árultak. Egy pultnál lehetett venni enni és innivalót is. Én nem voltam sem éhes, sem szomjas, pedig egész nap nem ettem semmit. Egyszerűen az olyan dolgok, mint az evés, vagy ivás annyira mellékesek lettek azon a napon, hogy nem is gondoltam rá.

Valahogy visszatántorogtam a valóságba, miközben pár ARMY csatlakozott hozzám a VIP rész szélén, mivel megtapasztalták milyen elöl lenni. Összenyomták őket, és semmit nem láttak. Ők sem voltak túl magasak, így szinte semmit nem láttak a színpadból onnan elölről, az első sorból, úgyhogy inkább kijöttek a szélére.

Aztán olyasmi dolgokkal kellett foglalkoznom, hogy vajon a gyerekeket beengedik-e személyigazolvány nélkül, mert az nálam volt. Már megterveztem magamban, hogy merre fogok kimenni a tömegen keresztül, és hogy jutok vissza, amikor csörgött a telefonom.

Apa volt, hogy simán, nagyjából 5 perc alatt bejutottak az Arénába, semmi probléma nem volt. Ők valamikor 5 és 6 óra között érkeztek meg és elfoglalták a helyüket a lelátón.

Nem sokkal ez után adtam az első élő adást azt hiszem, mert ki akartam próbálni, hogy milyen. Ha jól emlékszem, akkor csak Zsuzsinak, a legeslegjobbik felemnek közvetítettem egyedül.

Ekkor már javában mentek a BTS klippek a kivetítőkön, valamint folyamatosan megmutatták, hogyan kell az ARMY BOMB v3-t szinkronizálni és koncert módba kapcsolni. Az a BOMB élőben fantasztikusan nézett ki. Sajnos nekünk nem volt lehetőségünk, és hát pénzünk sem ilyet venni, de a koncert előtt a lányoknak kölcsön tudtunk kérni két BOMB-ot. Innen is ezer köszönet érte Evelinnek és Ancsikának!!!

Ők előző este voltak a koncerten, így már nem volt szükségük a BOMB-ra, és minden további nélkül kölcsön adták. Hát igen, ilyen egy igazi ARMY.

Szóval megnyugodva, hogy mindenki a helyén van a családból, egyszercsak megjött az üzenet Anditól is, hogy bent van. Nem tudom miért, de kapásból kiszúrtam a Premium ülőhelyek egyikén. Aztán a két lány is üzent, akikkel jöttünk, és akik a jegycserének köszönhetően aztán egymás mellé tudtak ülni, hogy bent vannak.

Ettől kezdve már tényleg nem sokat kellett várni, és egyszercsak az addig takarékon szóló klippek felhangosodtak és a Fake Love klipje után szétnyílt a színpadon a BTS logó, és megjöttek a fiúk.

Mivel a nagy részét a koncertnek élőben közvetítettem, így Ti is a részesei lehettetek az élménynek. Most (2018.11.10. 0:27) végignéztem újra a live-okat, szinte újra éltem a koncertet, és természetesen nem bírtam ki sírás nélkül.

Hogy mi maradt meg bennem?

Hihetetlenül profi volt minden. A színpad, a látvány, a hangok, minden. Kerek egész volt, semmi hiányérzet nem maradt bennem.

Közel voltak.

Nagyon közel.

Fantasztikusak voltak, és felülmúlták minden várakozásomat. Bár rengeteg koncertfelvételt megnéztem már tőlük, amikor elkezdődött a Love Yourself turné, tudatosan nem néztem róla felvételeket, mert ott akartam átélni mindent a helyszínen. Így aztán se a számok sorrendjét nem tudtam előre, se azt, hogy mikor mennek átöltözni, mikor lesznek kisfilmek, semmit.

Érzések. Igen, érzések maradtak meg az egészből a legjobban.

A legvége. A végén Namjoon odajött a színpad szélére a kivetítő elé. Én akkor már sírtam. Nem akartam, hogy vége legyen, de annyira boldog voltam, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Odamentem a színpad széléhez, ahol Namjoon állt. Mivel a többi ARMY a fiúkkal volt elfoglalva, csak egy-ketten jöttek oda mellém, szinte üres volt az az oldala a nézőtérnek. És akkor Namjoon a szemembe nézett. Látta, hogy sírok, és egy L ilyen fejet vágott, de a szemei mosolyogtak.

És akkor minden a helyére került, és minden felkavarodott, összekuszálódott és éreztem, hogy ez kell nekem. Még vége se lett, de újra át akartam élni.

Olyan nagyon önmaguk voltak. Mindegyikük olyan, mint amit látunk a videókban. Szeretik egymást. Szeretnek minket. Szeretik Önmagukat. Ez az energia, ez a láthatatlan kötelék mindig ott volt köztünk. A koncerten is csak ezt éreztem. A köteléket a fiúk és az ARMYk között, mint ahogy a köteléket az ARMYval, ARMYkkal. És ez a kötelék ők maguk voltak. Hiába beszéltek három nyelven is, koreaiul, németül, angolul, egyetlen közös nyelv volt ott az Arénában: A szeretet. Tudom, hogy ez fellengzősen hangzik, de biztos vagyok benne, hogy ezt Ti is érzitek velük kapcsolatban minden egyes nap, minden egyes percében.

Fáradtak voltak, de mégis a kedvünkért mindent kihoztak magukból, amit csak lehetett. A maximumot nyújtották, mert nem érik be kevesebbel.

És az, amit mi ARMY-k ebből vissza tudunk nekik adni, hát azt mind többszörösen megérdemlik:

LOVE

LOVE MYSELF

LOVE YOURSELF

LOVE BANGTAN!

FOREVER!

Utóhangok

1.) Folyamatosan azon gondolkozom, hogy miért nem tudok írni róla. Túl nagy élmény lett volna? Igen, ez egyértelmű. Túlságosan kötődök érzelmileg? Igen, ez is nagyon egyértelmű (mindenki számára). A válasz azonban szerintem abban rejlik, hogy ott és akkor egyedül voltam. A családom túl messze volt tőlem, és nem tudtam úgy igazán osztozni velük az élményben. Nem adnám semmiért a VIP lehetőséget. Azt az élményt, ami előtte volt, azt az intim pillanatot (mert annak tűnt, egy pillanatnak) semmire nem cserélném el.

2.) Furán néz ki a sorszámozás, de folyamatosan azon jár az agyam, hogy mit írnék még le. J

ALÁZAT. Ez a szó akkor jutott eszembe, amikor Adam Lambert American Idol fellépéseit néztem. Adam Lambert koncerten is voltam, Adam még talán közelebb is volt hozzám a színpadon, mint most a fiúk, hatalmas élmény volt, ráadásul ez volt az első olyan koncertélményem, amikor egy világsztár koncertjén voltam. Ugyan „csak” pár százan voltunk az egész koncerten, de hatalmas show volt. Adam Lambert az a művész, aki mindenhez alázattal nyúl hozzá. Engem a hangján kívül leginkább ez fogott meg benne annak idején.

Ugyanezt tudom a Bangtan fiúkról is elmondani. Ők ugyan heten vannak, fiatalok, bohókásak, de ugyanazt az alázatot látom bennük, mint ami Adamben megfogott. Ezt nem lehet megjátszani, főleg nem évekig. Ennek belülről jövőnek kell lenni. Tisztelni kell a zenét. Bennük ez a tisztelet nem csupán a zene iránt, de egymás iránt, a környezetük iránt, és a rajongók iránt is megvan.

3.) A szervezés. A szervezésről mindenképp kell ejtenem pár szót, főleg, hogy nemrég olvastam VIXX Ravi bécsi koncertjéről egy beszámolót, ami rámutatott, hogy mekkora hatalmas munka lehetett ezt az egész koncertet így összehozni és létrehozni. A szervezéssel kapcsolatban egyetlen egy negatív dolgot sem tudok megemlíteni. Annyira tökéletesen gördülékeny volt az egész, mindenki annyira kedves és segítőkész volt, az utolsó takarítóig, hogy amikor sírva mentem ki az Arénából a koncert legvégén, zsigerből mondtam köszönetet minden szembe jövő staffnak, akik mosolyogva válaszolták, hogy Your welcome. Szívesen. És tudjátok mit? Őszintének tűntek. Egy darabig a színpad mellett ácsorogtam még a sokk hatása alatt, és néztem, ahogy szinte azonnal, ahogy a fiúk lementek a színpadról, a technikusok elkezdték a szerkentyűk elrakodását. Az jutott eszembe, hogy mi munka lehet ebben a csodálatos színpadképben, a látványban, a hangzásban, amit ide varázsoltak elénk. Mert nem csak a fiúk dolgoztak keményen ezért, hanem mindenki! A szervezők és a helyi ARMYk összedolgoztak, ami szintén nagyfokú toleranciát és türelmet igényelt mindenkitől. Mikor bementünk, az ARMY time bannere minden egyes ülőhelyen ott volt már, és az állójegyeseknek pedig a beengedéskor nyomták a kezébe.